Első terápia

Ahogyan ígértem, igyekszem beszámolni a terápiás munkánkról is. Nyilván még gyerekcipőben járunk, de nagyon bízom benne, hogy hamar belejövünk. Leyla iszonyú jó képességű ilyen szempontból (is), tehát könnyű dolgom van vele, így szerencsére ránk nem igaz a "minden kezdet nehéz" című banális szófordulat. 

A SANSZ Alapítvány évek óta együttműködik a debreceni Idősek Házával, így vált ez az intézmény a kezdő gyakorlati hellyé a frissen vizsgázott terápiás felvezetők és kutyáik számára. Itt jártunk tegnap és a jövőben valószínűleg itt fogunk terápiát tartani heti egy alkalommal. 
Az a célunk, hogy az idős emberek napjait színesítsük, érdekes, kedves programot vigyünk nekik, ahol kommunikálhatnak a kutyával, és persze velünk is. 

A foglalkozás egy órán át tart. Az első alkalom tapasztalatait leszűrve ez az egy óra terhelés Leylának meg sem kottyan. Igaz, hogy tegnap még párban dolgozott Szamócával, akinek már sokkal több tapasztalata van a terápiás munka terén és felvezetőjével, Pannival segítettek nekünk. 

A terápiás csoport összetétele az intézmény jellegéből adódóan alkalmanként más és más. A tegnapi napon 6 gondozott vett részt a foglalkozáson. Hárman kerekesszékesek, akik közül az egyik beteg értelmi fogyatékos. Egy másik bácsi siket-néma és  részt vett még két idős néni is. 

Kezdetben az volt a feladatunk, hogy megismerjék Leylát, illetve az esetleges gátlásaikat, félelmeiket oldjuk (nagytestű, fekete kutya). Örömmel tapasztaltam, hogy rendkívül nyitottak voltak, a kezdeti csodálkozás (jééé, mekkora kutya!),  kapkodás, félve nyúlkálás hamar átcsapott szimpátiába (nézd milyen okos, mennyire nyugodt..!) és úgy gondolom, hogy 2-3 alkalom után nagyon fogják várni és szeretni Leylust. 

A terápia részeként a csoport egyszerű feladatokat végeztetett a kutyával, természetesen egyenként, sorban haladva foglalkoztunk a kis körben leültetett betegekkel. Sorra került az ül, fekszik vezényszó, pacsi adás, behívás, hátradőlve a kutya pocakjának simogatása kézzel-lábbal (kinek mivel sikerült... :) ). Minden sikeres feladat végrehajtásnál a páciens kezéből felkínált jutalomfalatot vehet el a kutya. Természetesen ezeknél a feladatoknál nagy szerepe van az általam mutatott kézjeleknek, mivel Leyla sok esetben az én vezényszavaimnak engedelmeskedik; főleg, ha az utasítás gyakorlatilag érthetetlen a kutya számára (siket-némaság, értelmi fogyatékosság). Ennek a cselnek azonban nem szabad látszódnia, a beteg azt kell, hogy érezze: sikert ér el a kutyával.

Úgy gondolom, hogy az első foglalkozást sikerrel zártuk. Kis sírdogálás volt részemről hazafelé az autóban, mert nem tudom teljesen kizárni az érzelmi oldalát sem a dolognak...

Nem is igazán azt volt nehéz felidézni, hogy sérült, beteg emberekkel is dolgoztunk. Valójában egy teljesen ép, "csupán idős" néni markolt a szívembe azzal, ahogyan a kutyákhoz nyúlt és mesélt a régen meghalt saját kutyáiról... Ilyenkor az ember akaratlanul is önmagára vetíti ki a dolgot: egyszer én is leszek öreg, beteg, és valószínűleg már nem lesz ilyen hatalmas kutyám. 
... De remélem, hogy akkor is lesz valaki, aki majd elhozza hozzám az övét! :)